Tisza Istvánra emlékezve

Tisza István, valamikori miniszterelnök emlékére gyűltünk össze Maradékon szeptember 25-én, azon a dátumon, amikor 1918-ban személyesen is itt járt. Ebből az alkalomból a budapesti Magyar Patrióták Közössége és az Emberi Erőforrások minisztériuma támogatásával emléktáblát avattunk.

Tisza István két ízben volt miniszterelnök 1903-1905 és 1913-1917-ig. Közben volt a képviselőház elnöke is 1912-1913-ig. Kevesen tudják, és a táblán sincs rajta, de 1907 májusában a Duna-melléki Református Egyházkerület főgondnokává választották és Maradék is ehhez az egyházkerülethez tartozott. Székfoglaló beszédében többek között a közoktatás államosítása ellen foglalt állást. A Reformáció kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra. Ez a Református Egyházon mai napig is meglátszik és a lehetőségekhez mérten Kárpát-medence szerte, élünk ezzel, ami nálunk délvidéken főleg az óvodai oktatásban látszik meg.

Még élnek olyan idősek a gyülekezetünkben, akiknek szülei itt voltak a parókia udvarán, hittanórára gyülekezve, amikor 1918. szeptember 25-én berobogott az udvarra egy autó, ami akkor a gyerekeknek még nagyon érdekes volt.

Az akkor már betegeskedő lelkész Kozma Géza (aki szintén abban az évben elhunyt) fogatta Tisza Istvánt. A gyülekezet akkori gondnoka pedig állítólag gyorsan körbeszaladt a faluban, szólni a presbitereknek, hogy ki érkezett ide. Amikor összegyűltek, bementek a templomba, ami akkor még gyülekezeti terem volt (csak később lett átalakítva templommá) és Tisza itt mondott egy beszédet, aminek sajnos a részletei nincsenek meg.

Emlékezések alapján, amint én megértettem, Tisza István arról beszélt, hogy a háborút sajnos elveszítettük, hiszen épp túl volt a tárgyalásokon, amit a Bosnyákokkal és Horvátokkal folytatott. Látta azt, hogy a Monarchiát sajnos nem lehet egyben tartani és ezért mondta a következőket: amíg ez az épület itt van addig lesz itt magyarság, arra biztatta a jelenlévőket, hogy maradjanak meg hitük és magyarságuk mellett.

Az elmúlt 103 évben sok minden érte ezt a kicsiny közösséget, akik különböző országokban éltek úgy, hogy el se hagyták a falut. Ez a kicsiny közösség túlélte a második világháborút, a magyar nyelvű oktatásnak a megszűnését 37 évig, a délszláv háborút, amikor ebbe a templomba is egy sorozat golyó lett beleeresztve és ennek a következtében az egész toronysapkát levitte egy vihar az út közepére. Volt és van elvándorlás a jobb élet reményében, de még mindig itt vagyunk. Sőt, csak zárójelben jegyzem meg, hogy az idén eddig egyházközségünkben 1 temetés volt, de volt hét keresztelő és három esküvő. Természetesen nem mindegyik évünk ilyen derűlátó, de én most is keresztyén, hívő emberként, hiszem, hogy itt is van jövő, mert Istennek terve van velünk.

Nem véletlenül vezérigéje gyülekezetünknek a következő:

„ Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. ” (Jer.Sir.; 3,22-23)

Ezt bizonyítja itt az udvaron felhúzott új óvodaközpont is, melybe egyre több gyerek jár és vesz részt a magyar nyelvű oktatásban, illetve a 2015-ben újraindított magyar nyelvű iskolai oktatás is. Remélünk és bízunk abban, hogy Tisza István intelmét az utódok is megfogadják.